A Vadászok :

Vadász akkoriban csak a legjobbakból válhatott. A vadásznak számos dologhoz kellett értenie, hiszen csak magára számíthatott a vadonban. Természetesen erősnek, eszesnek, fürgének kellett lennie, aki jól forgatja a fegyvereket, de képes nyomot is olvasni, megfejteni minden állat viselkedését, ismerve azok szokásait. Tudnia kellett felismerni a természet jelzéseit: az időjárás, a szél változásait. A csapdaállítás éppen olyan fontos tudomány volt a számára, mint az elejtett állat megnyúzása, húsának besózása vagy füstölése.

Az ősidők vadászának legfontosabb társa a ló és a kutya volt. Az ugor vadászok valaha betanították a lovukat és a kutyájukat, hogy azok képesek legyenek parancsszóra elrejtőzni, és akár órákon át mozdulatlanul várakozni. A vadász közben egy fán ült lesben, s mikor onnan lenyilazta a vadat, csak füttyentenie kellett a lovának, kutyájának. Azok hozzá siettek, s kezdődött az üldözés (egyetlen nyílvessző legtöbbször csak felbosszantotta a vadat!).

Az arizonai hopi indiánok a mai időkben is vadásznak, de nem élelemért, hanem azért, hogy az ipari civilizációban is megőrizzék saját ősi kultúrájukat, s ne feledjék el hagyományaikat. Vadászat előtt imádkoznak a szellemekhez, áldozatot mutatnak be az antilopnak, aki ezért „hálából” hagyja magát megölni. Az elejtett antilop lelkének ezután megköszönik, hogy nekik ajándékozta az életét.

Azt, hogy az igazi vadászok (még ma is sok él közülük) mennyire ismerik és tisztelik az állatokat, leginkább a szibériai cobolyvadászok példáján láthatjuk. Szerintük a megölt cobolyt senki nem láthatja, nem beszélhetnek róla sem jót, sem rosszat – ez náluk több évezredes hagyomány, és ma is tiszteletben tartják. Szerintük ma azért kevés a coboly, mert néhányat a moszkvai állatkertbe vittek, s ott a látogatók megbámulják, kigúnyolják őket. Pedig a coboly lelke érzékeny, ezért megbántódtak, s Szibériában sem hajlandóak többé mutatkozni.